Igyekszem, talán ezért nem sikerül

 Próbálom megtalálni a csendemet, próbálok figyelni a MOSTra, de egyelőre ummogni sem vagyok képes leülni. Hálás vagyok apró eredményekért, ha nem szorul össze a gyomrom a múlttal kapcsolatos gondolataimról, vagy egyszerűen nem jutnak eszembe (vagy elterelem őket). Tele van a helyzet ellentmondásokkal. Hálás vagyok azért, hogy fél éve nem kell tömegközlekedéssel munkahelyre járni, mert lehetőség van (sőt, jelenleg elvárásként) a home office-ra. De ugyanez a körülmény ébreszt bennem másféle érzéseket is. 

• soha nem dolgoztam eszköztelenül (Nem tudom pontosan, hogy amilyen munkát végzünk a kollégáimmal, annak mi a háttere. Pl.: Tegnap egy nagyon komoly, megoldhatatlan problémának tűnő határidő-torlódás lépett fel. Próbáltam két órán keresztül megoldani, nem tudtam, bár, egyre közelebb jártam a megoldáshoz. De utána a koordinátor tálalta a megoldást. Amit hiányolok, hogy nem tudom elképzelni, hogyan sikerült. Mi a titok. Nem is volt publikus. Remélem, lesz alkalmam rákérdezni, megtudni.)
• az a tapasztalati bázis, amit negyed évszázad alatt összeguberáltam magamnak könnyekkel és boldogsággal; úgy tűnik most, hogy fölösleges
• semmi munkatársi kapcsolat - a klasszikus értelemben - nincs. Nincs közösség, nincs csapat, nincs semmi

Talán még van valami, de nem akarok belesüllyedni. Az eszemmel érzem, hogy jó helyre kerültem, mert már erőtlen vagyok ahhoz, amit eddig csináltam, de ijedtséget okoz a bizonytalanság.  El voltam eddig kényeztetve; mindig tudtam, mi a dolgom, mindig biztos voltam a szakmai kompetenciámban, de most ez nincs.

Várok. Sok dolgot kell kitakarítani a fejemből, van feladatom, és talán a végére lehull a lepel. Amúgy is - úgy érzem - elkezdtem készülni az öregségre (a festéket is növesztem le a hajamról 😜😅, pedig ez a szín a védjegyem...) De valójában tényleg el szeretnék múlni, egyre kevésbé érzem, hogy van dolgom a világban.