Hogyan lettem senki...

 Ezt a kérdést valamivel több mint egy évvel ezelőtt tettem fel magamnak először, és a választ is tudom: önszántamból. Fura helyzetben vagyok fél éve. Tönkretett pszichésen a pandémia, elidegenített az álom-munkahelyemtől, kiölte belőlem a jövőképet. Olyan lépésekre késztetett, amiket nem tettem volna meg. ha ne, ül a világra ez a tragédia. Egy olyan munkahelyre mentem el, ami valójában egy különleges platformja a szakmámnak, de a munka amit végzek teljesen idegen a képzettségemtől, a tapasztalati bázisomtól és az attitűdömtől. Mégis minden nap hálát adok érte, mert itthonról dolgozom, nem kell utazni, nincs kontaktom senkivel. Próbálom is a szépséget megtalálni benne, és igyekszem a lehető legjobban elvégezni. De mindent elveszítettem. Nincs kreativitás, nincs szakma, nincs gyerek, nincsenek kollégák, akikkel jó együtt lenni. Semmi nincs. És ebben a nihilben kell talpon maradnom, vagy inkább talpra állnom, kivárni, hogy mit hoz a jövő. Amúgy pedig semmit nem akarok, csak elmúlni. És ez az érzés egyre erősebb bennem...