Bejegyzések

Igyekszem, talán ezért nem sikerül

 Próbálom megtalálni a csendemet, próbálok figyelni a MOSTra, de egyelőre ummogni sem vagyok képes leülni. Hálás vagyok apró eredményekért, ha nem szorul össze a gyomrom a múlttal kapcsolatos gondolataimról, vagy egyszerűen nem jutnak eszembe (vagy elterelem őket). Tele van a helyzet ellentmondásokkal. Hálás vagyok azért, hogy fél éve nem kell tömegközlekedéssel munkahelyre járni, mert lehetőség van (sőt, jelenleg elvárásként) a home office-ra. De ugyanez a körülmény ébreszt bennem másféle érzéseket is.  soha nem dolgoztam eszköztelenül (Nem tudom pontosan, hogy amilyen munkát végzünk a kollégáimmal, annak mi a háttere. Pl.: Tegnap egy nagyon komoly, megoldhatatlan problémának tűnő határidő-torlódás lépett fel. Próbáltam két órán keresztül megoldani, nem tudtam, bár, egyre közelebb jártam a megoldáshoz. De utána a koordinátor tálalta a megoldást. Amit hiányolok, hogy nem tudom elképzelni, hogyan sikerült. Mi a titok. Nem is volt publikus. Remélem, lesz alkalmam rákérdezni, megtudni.) a

Hogyan lettem senki...

 Ezt a kérdést valamivel több mint egy évvel ezelőtt tettem fel magamnak először, és a választ is tudom: önszántamból. Fura helyzetben vagyok fél éve. Tönkretett pszichésen a pandémia, elidegenített az álom-munkahelyemtől, kiölte belőlem a jövőképet. Olyan lépésekre késztetett, amiket nem tettem volna meg. ha ne, ül a világra ez a tragédia. Egy olyan munkahelyre mentem el, ami valójában egy különleges platformja a szakmámnak, de a munka amit végzek teljesen idegen a képzettségemtől, a tapasztalati bázisomtól és az attitűdömtől. Mégis minden nap hálát adok érte, mert itthonról dolgozom, nem kell utazni, nincs kontaktom senkivel. Próbálom is a szépséget megtalálni benne, és igyekszem a lehető legjobban elvégezni. De mindent elveszítettem. Nincs kreativitás, nincs szakma, nincs gyerek, nincsenek kollégák, akikkel jó együtt lenni. Semmi nincs. És ebben a nihilben kell talpon maradnom, vagy inkább talpra állnom, kivárni, hogy mit hoz a jövő. Amúgy pedig semmit nem akarok, csak elmúlni. És e

0 -14

 Egészen kora-gyermekkori emlékeim nem igazán vannak. Egy, ami nagyon éles; gondolom, két éves lehettem, vagy kevesebb, rácsos ágyban aludtam. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas katicabogár jön felém, kétszer akkora, mint én. Ijedtemben megpróbáltam elhessegetni, ekkor kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy a kezemmel nyúlok kis a vékony farácsok között, akkor értettem meg, hogy álmodtam. Azután már csak az óvodából emlékszem néhány dologra. Abban az időben (abban az óvodában) kötelező volt a rendszeres kvarcolás 😃. Ekkor bugyiban álltunk sorban az orvosi előtt, és pici kvarc szemüveget adtak ránk. Emlékszem az illatra, a fényekre, soha többet az életemben nem találkoztam kvarclámpával... Volt egy nagy esésem is, az udvaron. Ez egy elég menő óvoda volt, az egyik minisztériumhoz tartozott, így medence volt az udvarán. Elcsúsztam, elestem. Olyan szerencsétlenül estem a térdemre, hogy a szélen lévő kavicsok közül az egyik beleállt a térdembe. Vittek a doktornénihez, aki csak egyszerűen leuk

A kezdés

  Valójában egy olyan oldalra szerettem volna visszatérni, amiről kiderült, hogy már nincs. Mivel megszűnt, nem is akarom magyarázni, hogy miért azt akartam. Amúgy sem akarok semmit magyarázni. Azért jöttem vissza a blog-világba (több mint 15 év után), mert meg akarom szabadítani a gondolataimtól magam, és ehhez az egyik kedvenc szólásom alapján: Ha valamit el akarsz rejteni, tedd szem elé! a nyilvános blogolást választottam. :) :) :) Azt hiszem, egy hosszú ideig tartó leltárra számítok, aminek igazából nem tudom a célját, akár lehet végső elszámolás is, de lehet valami újnak a kezdete. Mindenesetre most egy olyan - számomra egyelőre feldolgozhatatlan - élethelyzetben vagyok, ami kiált a gondolatok tisztításáért. Rengetegszer változott minden körülöttem, legtöbbször én léptem, én tettem a változásért. Ma azt mondom, nem tudom, miért! De talán, mire a leltár véget ér, addigra kiderül.